Az utolsó nap érzése

Tegnap apukámat bevittek a kórházba kivizsgálására: éjjel rosszul lett, mentővel vittük be, dicsőség az Úrnak, már jól van, elmúltak a fájdalmak. De nem erről akarok írni. A betegszállítót megfigyeltem, aki az aput a sürgősségin ide tologatta, oda tologatta. Valami különös nyugalom sugárzott az arcáról, már kezdtem volna hinni, hogy testvérem az Úrban. Lehet, hogy az is, ez nem derült ki. De kiderült viszont, hogy miért ilyen nyugodt: amikor osztályba felvitte az aput, elbeszélgetett a nővérkékkel és én közben véletlenül hallottam. Ma az utolsó napja itt, holnaptól máshova megy, magasabb fizetéssel. "Ja,"- mondom magamban:"Erről van szó, ezért ilyen nyugodt!" Úgyis csak egy nap, már kibírja, sőt ki is élvezi, a gondolatai más nincsenek is itt, hanem már tervezi, milyen jó lesz az új helyen. "Ez az!" - mondom:"Az utolsó nap érzése!" Nekünk, Isten gyermekeinek, akiknek itt nincs maradandó otthona, akik nem vagyunk ebből a világból valók, hanem olyanok vagyunk, mint Krisztus, aki nem ebből a világból való - nekünk ezzel az "utolsó nap érzés"-sel kell élnünk itt a napjainkat. A gondolatainkat nem a földre irányuló dolgokra kell alapvetően irányítanunk, miközben végzünk a földi szolgálatunkat: dolgozunk, imádkozunk - hanem oda, ahova kerülünk majd - és lehet, hogy ez a majd holnap lesz. Nem félve a haláltól, nem rettegve a holnap ismeretlenségétől, nem elbújva valamilyen tevékenységbe a minket körülvevő valóság bizonytalanságától. Hanem nyugodt örömmel, hogy ez a betegszállító - mert Isten megígérte nekünk olyan csodálatos életet, olyan csodálatos helyen és minden időkorlát nélkül, amit sem szem sem látott, sem a fül sem hallott. Érezzünk erre rá, hamar letelik ez az idő, de nem a halál rettenetes bevárásában  teljen, - Istenünk ezt nem akarja - hanem az el nem múló és nagyon valóságos reménységben. Nem fogunk megszűnni, nem fogunk eltűnni, nem fogunk tönkre menni - élni fogunk, jó helyen, jó társaságban, atyai otthonban, ahol most Krisztusunk lakásokat épít nekünk.