Vétkező csend

Csendben is lehet vétkezni. Szótlanság bűn, ha bátorító szó nélkül elengedjünk a barátunkat szenvedni az igazságtalanság miatt. Szótlanság bűn, ha nem adunk tanácsot, nem tájékoztatjuk, nem igazítjuk el azt, akinek erre éppen szüksége van. Szótlanság bűn, ha nem támogatjuk meg biztatásunkkal a bizonytalant, hogy többé ne legyen bizonytalan, hanem biztos. Egymás szavaira szükségünk van, nem maradhatunk csendben. 

Szótlanság bölcsességnek tűnhet. "Zsludov, ha csendben maradtál volna, bölcsnek tűntél volna!" - hallottam sokszor az osztályfőnökömtől középiskolában. Nem maradtam csendben, kiderült, hogy nem vagyok bölcs. Nem az a bölcs, aki mindig hallgat - inkább óvatos. A bölcs jól időzített szavakat mond. És ki a bölcs? Istenfélelme a bölcsesség kezdete. Ez az alap. Isten nem maradt csöndben, nem szótlan az emberrel. Szavaival teremtette meg mindent, hatalmas Szavával tartja fenn az életet most, amikor gépelek ezeket a sorokat. 

Isten nem szótlan. Ha szótlan lett volna, nem lett volna semmi, én sem léteznék. És a Sátán sem szótlan, jajaj. Káromkodó ember voltam, nagyon élveztem a káromkodást. Sátán dicsőítő voltam, bután, de következetesen örömöt és gyönyörűséget nyújtottam a Sátánnak minden egyes trágár szavammal. Három évig voltam katona, a katonaság után jogi egyetemi felvételt terveztem Minszkben, ahol akkor élt a nagymamám. Beléptem az egyetem épületébe, ott emberek beszéltettek egymással, káromkodás nélkül! Hosszú mondatokban egyetlen káromkodó szót sem hallottam elhangzani. Ez érthetetlen és elérhetetlen volt számomra, úgy éreztem, nem vagyok méltó arra,hogy megszólítsam őket, így csendben, SZÓTLANUL, kiléptem az egyetem épületéből és egyenesen a traktorgyárba mentem, felvételezni. Hiszen a SZÓKINCSEMből indulva, úgy gondoltam, ott a helyem, a traktorok között. Isten csodája, hogy mégis jogász lettem és nem Minszkben, hanem Moszkvában, de ez egy másik sztori. 

Visszatérve vétkező csendhez. Ha ismerem a megoldást, de nem mondom meg, vétkezem. Ha bocsánatkéréssel tartozom, de nem mondom meg, nem írom le, vétkezem. Ha tanítás van bennem, valami kijelentés van az élet szituációval kapcsolatban, amiken átvezette az Úr, és nem osztom meg másokkal, vétkezem. Egyértelmű, hogy vétkezem. Mert nem engedem szóhoz az Istent. Isten nem szól a világhoz a saját hangján, összedőlt volna rögtön minden, és megrémült volna mindenki, állatok és az emberek, ilyen hangja van Istennek. Az egyik katonatisztnek olyan erős volt a hangja, hogy mindig szemrehányást tettem neki:"Maga miért kiabál velem, parancsnok út?" "Nem kiabálok én egyáltalán, ilyen a hangom!"- volt a válasz. Lehet, hogy igaza volt, sőt biztos igaza volt, legalább is szerinte. Istennek tényleg erős a hangja - ledönti a hegyeket, felkorbácsolja a tengert, ha csak suttogni akar. Ezért nem használja a saját hangját, hanem a mi gyenge hangszálaikon keresztül szólal meg. Megszólal, beszél, beszél az Úr. Beszél a Sátán beszéde ellen. Beszél az emberhez, beszél az emberért. Nem szótlan. Nem távolságtartó filozófus, nem író, aki csak fiókba ír, annak reményében, hogy jövendő nemzedék egyszer csak kinyitja a fiókot és rácsodálkozik, milyen nagyság élt közöttük, Isten nagysága elég nagy, a legnagyobb. A legnagyobb beszélni akar a kicsinyeivel. Van mondanivalója. 

Minden nap meghal valaki, azért, mert nem valaki szótlan volt. Ha evangélum nem hangzik el, nem tér Istenhez senki. Ha nincs, aki elmondja, mitől és hogyan szabadította őt az Isten a régi énjétől, senki nem szabadul a régi énjétől, nem veszi fel az új életet, és nem menekül meg a haláltól. 

Ha senki nem mondja el, hogyan készítsük rántottát ( reggeli ideje van, mindjárt cselekvésbe kezdek), senki nem fogja tudni, hogyan. Ha az autóoktató nem beszél, nem fogsz tudni megtanulni autót vezetni, bár mindig vannak kivételek. 

Szótlanság beszél. Beszél a szeretetlenségünkről. Beszél a magunk körül való forgolódásunkról, Beszél arról, hogy van takarni valónk. Nem szólok semmit, mert zárva van az életem és nehogy. Nincs köze ehhez senkinek, nem szólok. 

Szótlanság nem egyenlő a szűkszavúsággal. Szűkszavú ember beszél, mindenképpen. A nyelve nem dísz, használja, szerszámként. Erre bátorítom magamat és mindenkit, és itt be is fejezem - ne legyünk szótlanok, használjuk a nyelvünket, a rendeltetése szerint - teremtésre!